|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Nemes Elemér 1999. július 17.Július 13-án köszöntötte a Temesvári Református Egyházmegye lelkipásztori közössége dr. Higyed Istvánt a nyugalomba vonulása előtti hetvenedik születésnapja küszöbén. Bányai Ferenc esperes megjegyezte, hogy az ünnepelt nem sokat kapott László nevű püspökeitől. Az ünnepelt elmondta, hogy 22 évig helyettes lelkészként szolgált Lugoson, míg végre sikerült a parókusi státust megkapnia. Dr. Higyed István a református egyháztörténelem doktora (Szombati-Szabó István élete és munkássága volt doktori dolgozatának témája 1995-ben). Higyed István nyugdíjas éveiben a nagy elődökről - Rácz Károly, Debreczeni István, Nemes Elemér és mások - összegyűjtött anyagát kívánja egyháztörténészként földolgozni. /Dr. Higyed István 70 éves. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 17-18./2012. november 30.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel. – Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett. – Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek? – A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak. Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen. – Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is? – A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet. – András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza. – Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen. – Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe. – A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli. – Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle? – A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott. – Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út. – A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett… Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) 2016. április 1.Konferencia a reformáció 500. évfordulójára„SZERETET A VILÁG MEGVÁLTÓJA” (Szabolcska Mihály) A Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség a REFORMÁCIÓ 500. évfordulójára készülődve 2016. április 2-án, szombaton 10 órai kezdettel tudományos konferenciát szervez A BÉKÉS BÁNÁTI TÖRTÉNELMI EGYHÁZMEGYE LELKIPÁSZTORAINAK IRODALMI ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI MUNKÁSSÁGA címmel. A lelkipásztorok esetenként nem csak a szolgálatra való elhívást kapták az adott időben, hanem a vers, próza, zene vagy festészet területén is elrejtett isten egy-egy tálentumot az életükben. Ilyen lelkipásztorok voltak: Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton, Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, Dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály, ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor, Dr. Higyed István. Ma is élő lelkipásztorok: Makay Botond, Dénes József. A Kárpát-medence valamikori legnagyobb egyházmegyéje jelenleg 3 országban és 5 egyházmegyében él. A konferencia célja emlékezni azokra a 19-20. században élt kiemelkedő személyiségekre, akik a reformátori örökség továbbéltetői voltak a térségben. Sok esetben tragikus körülmények közepette mutattak rá a hit és bizalom fontosságára igehirdetésben, versben, prózában, festményben, zenében, kritikai írásokban. A konferencia programja: 10.00: Nyitó áhítat 10.15: Dr. Hegyi Ádám, tanársegéd előadása - SZTE BTK Könyvtártudományi Tanszék 10.45: Szekernyés János temesvári helytörténész előadása - Temesvári Képzőművészek Egyesületének elnöke 11.30: Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó, Makay Botond lelkipásztorok felidézik elődeik sokoldalú szolgálatát 14.00: Kiállítás megnyitása 14.30: Könyvbemutató, Dénes József nagyzerindi lelkipásztor bemutatja A kék madár bokrétája című frissen megjelent 4. verseskötetét 15.30: Műsoros összeállítás a lelkészköltők verseiből. A konferencián közreműködik a nagyzerindi BOLDOGSÁG zenekar. A konferencia támogatója az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága. Fazakas Csaba lelkipásztor-esperes Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 6.Irodalmár és képzőművész lelkipásztorok alakjának felidézéseA Temesvár-belvárosi Református Templom gyülekezeti termében április 2-án, szombaton A Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye lelkipásztorainak irodalmi és képzőművészeti munkássága címmel tartottak tudományos konferenciát. A rendezvény első részében dr. Hegyi Ádám ( Szegedi Tudományegyetem) XVIII. századi nagy elődeinkről tartott izgalmas előadást, majd Szekernyés János temesvári helytörténész egy átfogó, lelkész személyiségeket ismertető és tevékenységüket bemutató előadást tartott. A folytatásban Bálint Sándor, Gáll Zoltán, Bódis Ferenc, Szűcs András Ottó és Makay Botond lelkipásztorok idézték fel elődeik sokoldalú szolgálatát. A tudományos konferencia második részében Dénes József nagyzerindi lelkipásztor mutatta be A kék madár bokrétája című, negyedik verseskötetét. A rendezvény befejező részében lelkész költők verseiből került felolvasásra néhány költemény, közreműködött a nagyzerindi Boldogság zenekar. A gyülekezeti teremben református lelkészek irodalmi és képzőművészeti munkásságát bemutató kiállítást tekinthettek meg a résztvevők. „Jövőre lesz a reformáció 500 éves évfordulója – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Fazakas Csaba református esperes, a rendezvény házigazdája. – A magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma keretében működő Reformációs Emlékbizottság kiírt egy pályázatot előkészítő rendezvények megtartására. Ezt ragadtuk meg, amikor az immár három alkalommal megtartott Békés Bánáti Történelmi Egyházmegye találkozóit elkezdtük szervezni. Akkor merült fel az ötlet, hogy itt voltak író, festő, költő, zeneszerző lelkészek, miért ne tekintenénk vissza egy konferencia keretében erre a múltra. A XIX. század vége, a XX. század olyan lelkészeket állított szolgálatba ezen a vidéken, mint Nemes Elemér, Szombati-Szabó István, Streleczky Sándor, Nagy Márton, Szepesi Nits István, Szabolcska Mihály, dr. Szabolcska László, id. Zöld Mihály, ifj. Zöld Mihály, Kádár István, Orth Imre, Ajtay Gábor vagy a nemrég elhunyt dr. Higyed István, vagy az élő lelkipásztorok közül Makay Botond és Dénes József, akik a szószéki szolgálat mellett irodalommal, képzőművészettel vagy éppen zeneszerzéssel foglalkoztak. Ezt akarjuk föleleveníteni, hiszen ez is a gazdag reformációi örökségnek a része. Ebben a térségben mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik az ige erejével, az ige hatalmával és az igéből származó ihlettel szolgálják a magyarságnak nemcsak egyházi, hanem kulturális önazonosságának a megőrzését is.” A konferencia megszervezését az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő – Reformáció Emlékbizottsága támogatta. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
